Igen, igen. A megérzések (és a szép fotók) mindig jók, hallgatni kell rájuk. Most egy jó ideig nem írtam, de nem azért, mert nem történt semmi sem. Nagyon is sokminden történt. Szóval bejelentkeztem dr. Rusz Zoltánhoz, aztán elmentem hozzá, aztán megvizsgált, aztán egy idő után a műtét is megtörtént. És most – és most olyat mondok, amit nem is igen hiszek el – még szebbek a melleim, mint a szoptatás előtt voltak. (Pedig azokat elég nehéz überelni.) Szóval nem is igen hiszem el, hogy ez megtörtént, nem is igen fogom még fel a dolgokat. Egyszerűen szédítő, hogy ilyen szép cicim van, hogy ilyen szép cicim van megint.

Szóval a nagy terv már megvan. Plasztikai sebész kell nekem, csak az a baj, hogy nem ismerek egyet sem, sőt olyanról sem tudok, aki plasztikáztatta volna magát az ismerőseim közül. Pedig biztosan van, hiszen manapság ez már olyan gyakori. De megoldom én ezt magamnak. Keresni fogok egy nagyon jó orvost. Úgyhogy most szépen egy kicsit abbahagyom az írást, és megkeresem a neten a legjobbat.

……..

Nem is kellett olyan sok idő, megvan a megoldás. Ezt a dr. Rusz Zoltánt nagyon sok helyen ajánlják, nagyon sok fórumon. A honlapjára is felmentem, és nagyon tetszenek a munkái. Én is ilyen ciciket akarok megint. Bár lehet, hogy nekem még ezeknél is szebbek voltak.

Szóval tegnap nem tudtam befejezni az írásomat, mert annyira rossz kedvem lett. Most összeszedem magamat, és elmesélem, hogy mi a bajom. De gondolom, hogy ezt már nagyon sokan kitalálták, hiszen itt a melleimről volt szó és a szoptatásról. Szóval a melleim már nem olyanok, mint két évvel ezelőtt, amikor elkezdtem szoptatni. Alig bírok rájuk nézni, nem tudom, hogy a férjem hogyan tud még megkívánni engem. Én legalábbis nem tudnám megtenni a helyében. Ezt egy időben mondtam neki, először vigasztalni  próbált, de már azt látom rajta, hogy dühíti. Úgyhogy inkább magamba örlődöm, de azért kitaláltam egy megoldást. Plasztikai sebészhez akarok menni.

Tegnap annyira belefeledkeztem abba, hogy a szoptatásról és annak az elhagyásáról írtam, hogy el is felejtettem a lényeget. Szóval a szoptatás nemcsak lelki dolog, hanem testi is. Igen, nagyon testi dolog, ez meglátszik a testemen is, ugyanis a melleim olyanok, amilyenek. Mielőtt szültem nagyon büszke voltam rájuk, tényleg gyönyörűek voltak, és ebben a férjem is rendszeresen megerősített. (Meg előtte mások is, de erről inkább nem írok, mert Gábor kifejezetten féltékeny alkat, és nem akarom húzni ezzel) Szóval a melleim voltak a büszkeségeim. Nem voltak túl nagyok, C kosaras melltartót hordtam, de nagyon feszesek és formásak voltak. Na, most lett kurva rossz kedvem.

Lilit pont három hónapja választottam el. Az anyatejes szoptatás ennyi volt. Egy kicsit sajnáltam az egészet, mert tényleg szerettem szoptatni. Olyan belsőséges volt, és tényleg nagyon szép dolog azt, hogy valakit magamból etethetek. Meg szerettem az esi összebújásokat, azt, hogy az ölembe veszem, ott van a feje az ölembe, rásimul a cicimre. Tényleg nagyon élveztem az egészet, de a férjem azt mondta, hogy Lili már nagylány, két éves és ezt be kell fejezni. Végül is egyet értettem vele, de nem volt könnyű, hiszen ez már érzelmi dolog. De ezért összeszedtem magamat, és elengedtem. Szerencsére Lili jól fogta fel, és nem hiányzott neki. Elég neki az esi összebújás a szoptatás helyett. Nekem is tök jó ez így.